Lackó Tamás

Az állat tragédiája

állítmány a magyar irodalomból és más slágerekből
− + −
Tüzesen süt le a nyári nap sugára,
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben.
Eduárd király, angol király léptet fakó lován,
Kék a szeme, arca csupa derű,
Hát még az a kisze-kusza,
Földig érő nagy bajusza,
Az is csupa kóc!
Eduárd:
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.

Nem-nem! Semmit nem értettem jól.
Nincsen apám, se anyám.
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent.
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.
− + −
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?


Az elefánt elmélázva
Itt szaladgál föl és alá.
Eduárd:
Rémlik, mintha látnám termetes növését.
Hű, mi fürge,
Mint szalad!

Adj időt nekem! Ó, Ég! Szólj, hogy még várjon!
− + −
Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
S fegyvert ragadva véget vet neki.
Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Eduárd:
Tarkólövés. – Így végzed hát te is.
elefánt:
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!

Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom!
− + −
A mi emberünk se' rest,
Odanyargal egyenest

Mint az őrült, ki letépte láncát.
elefánt:
Gyere őrült, gyere őrült, szükségem van rád!
Eduárd:
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.

Ha múlik, akkor fájnia kell.
elefánt:
Miért kínzol, szólj már!
Eduárd:
Mit akarsz tőlem? Csak nézlek, csak nézlek.
Rendes ember én már nem leszek!
elefánt:
Még nem veszíthetek! Még nem! Én élni akarok.
Eduárd:
Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!
elefánt:
Ebugattát!
Csak maradj magadnak!
Én nem a győztest énekelem.
Fülembe forró ólmot öntsetek,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott dialadra,

Tiporjatok reám durván, gazul.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Eduárd:
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak.

Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet.

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.
elefánt:
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Lassan hervadni el, mint a virág.
Eduárd:
Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
De látom, téged csak a virág érdekel,
Mit mondok, az sajnos a füledig nem jut el.
elefánt:
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
Eduárd:
Ej, ráérünk arra még!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek.
− + −
Intelme gyorsan, nyersen ért.
elefánt:
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?

Lehetsz király, hiába vagy,
A mosolyod úgyis az arcodra fagy.

Víz se mossa rólad le a gyilkos nevet!
Eduárd:
Vidám lelkem senki se érti,
Se gyerek, se nő, se férfi!
elefánt:
Egy gondolat bánt engemet:
Te nem érzed ezt a kínt.
Ej, de bánt, ej, de bánt!
– sopánkodott az elefánt.
Eduárd:
Csak én vagyok, aki megért téged.
Ha volna még, ha volna még egy percem helyrehozni!
Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet.
elefánt:
Itt születtem én ezen a tájon
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Hogy el kell menjek: nem az én hibám.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.
Eduárd:
A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely.

Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor.
Itt az idő, most vagy soha!
elefánt:
De ugye eljössz még,
Ugye eljössz még,
Ha hallod majd az elefánt-dübörgést?
Eduárd:
Elmegyek, elmegyek, igen, megkereslek én, bármerre jársz.
− + −
Arra sincsen gondja.

Magára hagyták, egymagára
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.

Ment a hűtlen nehéz fejjel.
Eduárd:
Kicsit szomorkás a hangulatom máma…
Sírni tudnék, annyira szeretem őt!
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Balsors akit régen tép,
Fogjuk meg szép gyengén, dobjuk bé a tűzbe!
Én mégis megteszem majd ezután,
De mi a bűnöm, mondd?

Források

Irodalom: Zene: